Örökség – jut eszünkbe a szó, amikor a poros padláson nagyanyáink vesszőkosarát pakolva megsárgult újságot találunk, amikor zavartan próbáljuk fel dédapáink arany karikagyűrűjét, amikor bort töltünk abba a pohárba, amiből ki tudja hány generáció ivott már.
Örökség – fut át az agyunkon, amikor az utcán sétálva vénséges vén műhelyek furcsán írt tábláit olvassuk, amikor játszva lépünk egy még megmaradt bazaltkockára, amikor a hámló vakolatú házat bámuljuk, a golyóütötte hegeket a falon, a szúette kaput, a légópince lejáratát jelző rozsdás táblát.
Örökség – ennek a szónak kellene eszünkbe jutni akkor is, ha elmegyünk a temetők téglafala előtt, tömegsírt fedő játszótéri domb füvén ülve, az omladozó házak kapuiban, ahol, ha nagyon figyelünk, még utolér minket néhány sikoly.
Örökség – lehet jó, s lehet rossz is, a miénk. Eleink hagyták ránk akarva-akaratlanul azért, hogy használjuk a múlt itt maradt tárgyait, megértsük, vagy legalább megpróbáljuk megérteni, feldolgozni mindazt, amely emberöltőkkel ezelőtt itt történt. Megértsük és feldolgozzuk még akkor is, ha megérthetetlen, felfoghatatlan, feldolgozhatatlan.
Erzsébetváros egy megérthetetlen, felfoghatatlan, s máig feldolgozhatatlan öröksége a gettó. Ideje van, hogy valamit kezdjünk ezzel az örökséggel. Ideje, hogy meghallgassuk mindazokat, akik még átélték, hogy vallatóra fogjuk a kapualjakat, pincéket, padlásokat, macskaköves utcákat, tereket. A huszonnegyedik órában vagyunk! Napról napra kevesebben vannak azok, akik még saját szemükkel látták, saját bőrükön érezték a borzalmakat. Napról napra kevesebben vannak azok, akik hiteles krónikásai a borzalomnak, és hiteles krónikásai lehetnek az időnként sorsfordító, embermentő apró gesztusoknak.
Sokra nem vállalkozik ez a könyv. Nem célja feltárni a még feltáratlant, nem célja az igazságtétel, mert nem is lehet. Csupán dokumentál. Apró darabokat kíván visszaragasztani egy összetört tükör cserepeiből abban a reményben, hogy egyszer majd újra szembeállhatunk azzal a tükörrel és belenézhetünk mindannyian.
