2009. június 22., hétfő

Arcok, Sorsok, Műhelyek

„Az ember lelkébe beletette a mester a pontosságot.”

Bognár Ferenc – Cukrász


Arra, hogy mikor vitt el életemben először édesapám a Bognár cukrászdába, sajnos nem emlékszem, régen volt, több mint két évtizede. Arra azonban tisztán emlékszem, hogy milyen csodálattal bámultam a hűtőpult üvegén keresztül a rengeteg finomságot, és hogy apám hosszú perceket várt, mire sikerült kiválasztanom a nekem tetsző süteményt, amit gyermeki mohósággal faltam be, amíg ő egy csésze méregerős dupla feketét iszogatott. Sok év telt el azóta, de egy dolog még mindig élénken él az emlékezetemben a Barát utcai cukrászdában töltött időkből. Az illat, a sülő piskóta, a karamell és a kávé illatának egy csodálatos keveréke, ami igazán emlékezetessé tette számomra ezt a helyet.

Mint már írtam sok év telt el azóta, hogy utoljára itt jártam, és bevallom férfiasan kissé szorongtam, amikor úgy döntöttünk a kollégámmal, hogy ez a cukrászda is bekerül a könyvünkbe. Féltem, mert nem tudtam milyen érzés lesz visszatérni gyerekkorom egyik fontos helyszínére. Egy olyan helyre, ahová ennyi szép és „édes” emlék köt. Ahogy beléptünk a kis cukrászda vendégterébe, újra megcsapott az ismerős illat, és valami különös otthonosság érzése rohant meg. Egy pillanatra megint gyerekké váltam, és csodálattal, sóvárogva néztem végig a hűtőpultban látható süteményeken. A pult mögött álló idős úr, mindenttudó mosollyal nézett rám, és kedvesen megkérdezte, miben segíthet. Egy pillanatig még haboztam, aztán előadtam jövetelem célját:

– Egy kávét kérnék, és beszélgetni szeretnék Önnel, ha lehetséges. - Bognár Ferenc, a cukrászda tulajdonosa, és alapítója kissé gondterhelt arccal nézett rám, majd azt válaszolta: -A kávét azonnal adom, de a beszélgetéssel lehet, hogy egy kicsit várnia kell, mert a lányom még nem jött meg. Amíg ő nincs itt, addig nekem kell a vendégekkel foglalkoznom. Az első a bolt. De ha nem zavarja, hogy miközben kérdez, itt dolgozgatok a pultnál, akkor nyugodtan kérdezzen, én válaszolok.

Így hát elkezdtük a riportot, kisebb, nagyobb megszakításokkal. Hallhattuk :” első a bolt”, és itt mindenki egyforma figyelmet kap, aki betér, akár visszajáró vendég, akár csak erre tévedt, véletlenül.

– Hány éve űzi ezt a mesterséget, Bognár úr?

– Hát várjunk csak, 1941-ben kezdtem tanulni a szakmát, a Szekrényi Villany cukrászdában. Ez az akkori Elektromos Művek reklámcukrászdája volt, a Honvéd utca és Markó utca sarkán. 1944 májusában szabadultam fel, és attól kezdve, mint szakmunkás kezdtem dolgozni. Először Balatonfüreden kaptam munkát, aztán visszajöttem Pestre, és a Hauer fiók kirendeltségénél dolgoztam. 1949-ben behívtak katonának, ami akkor még három év szolgálat volt. Dolgozni kezdtem a Tiszti Házban, ahol a katonaság után is maradtam. Amikor oda kerültem, én voltam egyedül cukrász, aztán úgy virágzott az üzlet, hogy amikor eljöttem, már nyolcan voltunk. A Tiszti Ház mellett dolgoztam még mellékállásban a Rigó cukrászdában, ami itt volt nem messze a Damjanich utcában.

– Hogyan lett saját cukrászdája és mióta vannak itt?

– Mindig is önálló szerettem volna lenni. Azért vállaltam a rendes munkám mellé másik állást, hogy tudjak gyűjtögetni a saját boltra. Akkoriban még egy „szép”ruhám sem volt, semmire nem költöttem, amire nem volt feltétlenül szükség, annyira akartam ezt a boltot. Aztán 1957-ben már egészen sok megtakarított pénzem volt. Megtudtam, hogy itt van egy kiadó üzlethelyiség. Eljöttem, hogy megnézzem. Egy idős néni akarta kiadni. Leültünk beszélgetni és elmondta, hogy tízezer forintot kér a helyiségért. Nekem nem volt annyi pénzem, az akkor hatalmas összeg volt. Mondtam , hogy mi a helyzet, csak hétezer forintom van. Beszélgettünk még és kiderült, hogy távoli rokonom a néni. Így aztán sikerült megegyeznünk. Azóta csinálom a boltot. Tavaly ünnepeltük a fennállásunk ötvenedik évfordulóját. Az ünnepségre több, mint százhúszan jöttek , alig fértek el a boltban.

– Ötven év, nagy idő. Hogyan sikerült ennyi ideig talpon maradni?

– Egyre nehezebben. Sajnos, ma már nincs becsülete a kisiparnak, és a rendszer szépen, lassan tönkretesz minket. Manapság többet fizetek ki járulékokra, mint amennyi megmarad a zsebemben. Volt nekem telkem, voltak szép dolgaim. De kellett a pénz az üzlet miatt, eladtam, amit lehetett.A munka az első. A pénz nem érdekel, csak egészség legyen, aztán majd ezeknek a nehéz időknek is vége lesz egyszer. Szerencsére, ez egy nagyon összetartó környék, itt még odafigyelnek az emberek egymásra. Minden boltos ismeri egymást errefelé. Ha valami kell, szívesen segítünk egymásnak. Az itt lakók is szeretnek minket, mindig hozzánk jönnek, ha születésnapra, névnapra, vagy vendégségre kell valami sütemény. Mi is igyekszünk a lányommal segíteni, akinek tudunk. Sok erre a szerencsétlen sorsú ember, nekik mindig adunk egy kis süteményt, vagy valamit, ami éppen van. A lányom áldott jó lélek, igazi arany szíve van, nagyon büszke vagyok rá.

– Nincs valami titok, esetleg a sütemények receptjeiben, ami miatt szeretnek ide járni az emberek?

– Igazából nagy találmányok nincsenek. Sokféle receptúra van, de hasonlóak. Arra azért nagyon ügyelünk, hogy csak hagyományos és jó alapanyagokkal dolgozzunk. Igyekszünk mindent beletenni a süteményekbe, ami kell. Nem használunk tartósítószereket, vagy állományjavítókat. Talán ezért szeretnek sokan ide járni.

– Hogyan tovább, ki viszi tovább a boltot?

– Én már csak reggelente dolgozom, amúgy is most már a lányom a főnök. Ő ameddig bírja, addig csinálja. Hogy utána hogy lesz, azt nem tudom. Van ugyan egy két ügyes cukrászunk, meg tanulónk, de egyre ritkább ebben a szakmában is a tisztességes szakember. Amikor én tanultam az ember lelkébe bele tette a mester a pontosságot. Megtanított minket arra, hogy csak tisztességgel pontosan szabad dolgozni. Ma már ez nem így megy, az iskolában egyik héten vannak az elméleti órák, a másik héten meg a gyakorlat. Ha a tanulóknak bármi ügyes bajos dolguk van, akkor a gyakorlatról mennek el, és így nem tanulják meg a szakmát. Régebben sok tanulóm volt, de sok volt köztük a megbízhatatlan. Húsz évig vizsgáztattam is, de ma már nem csinálom.

Az ajtó szinte folyamatosan nyílik, fiatalok, idősebbek jönnek süteményért, kávézni, van,aki leül, más elviszi a rendelést. Hamarosan megérkezik Bognár úr lánya is, röviden elmeséli édesapjának, mit intézett, és megkérdezi mi volt nyitás óta. Közben kapok még egy kávét, és egy trüffel tortát. Pár percig csendben ülünk, én újra gyerekként élvezem a finom süteményt Bognár úr pedig elégedetten nézi, ahogy tömöm magamba a békebeli trüffel tortaszeletet.