„Dolgozni csak pontosan, szépen…”
Gyorsan tisztázzuk, nem vésetni, kérdezni szeretnénk. Az első pillanatokban szerény tiltakozás. Magdi néni a fényképezőgép láttán igazít a haján, majd a műhelybe invitál. Kint a kereskedő, bent a mester. Legbelül egy és oszthatatlan. Egész, mert a „mesterség” ezt kívánja.
– Ha jól tudom a környék, s tán Budapest egyik legrégebbi vésnöke Magdi néni. Az utcán azt suttogják, a „családi hagyomány” hordozója…
– Nem tudom, mennyire vagyok régi – neveti el magát már az első kérdésnél –, nem most kezdtem, az biztos, mint ahogyan az is tény, édesapámtól vettem át a boltot. Kilencszázhatvanhét szeptember elsején kezdtem tanulóskodni az édesapám mellett. Még abban az évben, amikor leérettségiztem a Képzőművészeti Gimnáziumban. Szerettem volna főiskolára menni, de az akkori rendszer nem támogatta, hogy az iparosok gyerekei tovább tanuljanak. Édesapám negyvenöt decemberében kapta meg az iparengedélyt, viccesen mindig azt mondogatta, hogy „a Mikulás hozta”. A Gozsdu udvarban volt az első üzlete, onnan költöztünk ide az átépítés kezdetén, az udvar bezárása után. Hetvenkilenc decemberének végéig az édesapám nevén volt az „ipar”. Akkor adta vissza. Én nyolcvan január másodikán váltottam ki, s így, az akkori törvények szerint, örököltem azt. Nem kellett új engedélyeztetési díjat fizessünk, s bár akkoriban tán egy kicsit jobban ment, mégis érzékenyen érintett volna. Édesapám persze még sokáig bejárt a boltba, ha kellett segített ezt-azt. Csodálatos keze volt. Még kilencvenöt évesen is biztosan fogta a szerszámokat. De visszatérve rám, szóval hatvankilencben lettem szakmunkás, hetvenkettőben mester, kétezer-ötben pedig nyugdíjas, de egy percre sem hagytam abba.
– Negyven éve a pályán. Változott valami a kezdetek óta?
– Persze, a világ. Más idők járnak. Alig vannak mesterek. Más lett az értékrend, mások az igények. A „szakma” szinte semmi. Az ajtón függő címerből is látszik, majd’ ugyanazokat az eszközöket használjuk, mint az ókori egyiptomi vésnökök. Maradt a véső, a fémkörző – amivel a vésetek méretét ellenőrizzük –, a speciális kialakítású kalapács, és a vésnökgömb, amibe a munkadarabot fogjuk be.
– Vésnökgömb? Misztikusan hangzik ez a szó. Kicsit olyan, mint a varázsgömb…
– Itt nincs semmi mágia. A vésnökgömb egy szerszám. Ezt fogjuk be a satuba. Azért jó, mert így olyan szögből láthatunk hozzá a munkadarabhoz amilyenből a legkényelmesebb a vésendő felülethez hozzá férni. A varázslat a kezünkben van, és a szívünkben.
Kint nyílik az ajtó. Magdi néni szinte kirepül a pulthoz. Vendég jön. Hölgy kutyával. Aztán a hölgy el, a fekete örökmozgó keverék pedig marad. Amíg megbeszélik közös dolgaikat, jobban körülnézünk a műhelyben. A falakon képek, újságcikkek…
– Címerek, mandalák. Hogy kerülnek egy alapvetően nemesfémekkel foglalkozó mester műhelyének falára?
– Címerfestéssel már elég régóta foglalkozom. Sokan hoznak be kicsi vagy sérült családi címereket, és kérik, hogy nagyítsam fel, vagy javítsam ki a hiányzó részeket. Ilyenkor kézzel megfestem az eredeti címert, aztán a megrendelő annyi példányt másol belőle, amennyit csak akar. A mandalákat viszont csak a saját szórakoztatásomra csinálom. Nagyon megnyugtat.
– Mégis, honnan jött a mandalafestés ötlete?
– Pár évvel ezelőtt olvastam a Nők Lapjában a mandalafestésről. Azt írták, hogy nyugtató hatással van az emberre, amikor egy ilyen rajzot készít. Nagyon megtetszett az ötlet, hiszen ez is hasonlóan aprólékos munka, mint a vésés. Aztán láttam egy televíziós műsorban, hogy hogyan készül egy igazi mandala. Nagy hatást gyakorolt rám, ahogy a szerzetesek finom, színezett homokkal teleszórták egy szoba padlóját. Akkor határoztam el, hogy ezt én is kipróbálom persze más technikával. Az első mandalámat zsírkrétával készítettem, aztán csináltam temperával is jó párat és úgy éreztem, csodás hatással van rám ez a munka. Tényleg megnyugtatott. Azóta is rendszeresen készítek ilyen képeket, persze mindig új formákat próbálok ki.
– Ha az ember figyelmesen körbetekint a boltban, láthat néhány vallási eredetű mintát is a vésett tárgyakon…
– Szépek ezek az ősi motívumok. Szeretem a különböző vallások ornamentikáját. Ötleteket merítek a valláshoz köthető tárgyak díszítéseiből. Főként az iszlám világot idéző, közel- vagy távol-keleti minták hatnak rám inspirálóan. Az iszlám tanítása tiltja az emberábrázolást, ezért csodálatos geometriai motívumokkal díszítenek mindent. Ezek a minták gyakran adnak jó ötleteket egy-egy munka elkészítésénél.
– Egyházi remekművekért, finom ötvösmunkákért nem kell olyan messze menni, hisz a hazai keresztény és zsidó hagyomány is bővelkedik ilyen tárgyakban. Látva a munkáit felmerül a kérdés: dolgozik esetleg egyházi megrendelésre is?
– Sajnos nem. Az egyházaknak megvannak a saját ötvösei, vésnökei, akikkel rendszeresen dolgoztatnak. Néha előfordul, hogy behoznak egy serleget, vagy egy keresztet, amit egy pap ezüst- vagy aranymiséjére visznek ajándékba. Ilyenkor vések egy-két keresztet, serleget, gyertyatartót. De ez sajnos egyre ritkább.
Megint néhány perc szünet. Most ugyan senki sem jött. A gyönyörködés pillanataiból végül Magdi néni térít magunkhoz. Már csak néhány kérdésre maradt időnk. jelzi, lassan dolgoznia kell.
– Az „utca” szerint Ön egyike az utolsó míves mestereknek. Mi lesz a vésnökökkel? A gépek világában van-e még jövője ennek a mesterségnek?
– Kihalófélben lévő mesterség az enyém. Ma már szinte csak az idősebbek hoznak be egy-két tárgyat vésetni. A nagymama az unokája ballagására, vagy esetleg jeles ünnepekre, fontos évfordulókra véset még néhány ügyfelem. A gyémántfejes gravírozógépek tömeges megjelenésével a vésnökség elvesztette a régi tekintélyét. Régebben sok vállalat, ha személyre szóló ajándékot akart adni az alkalmazottainak vagy az üzleti partnereinek, akkor behozta hozzánk az ajándéktárgyakat, és névre szólóan megvésették, persze egy ilyen munka, a mennyiségtől függően több hétig is eltarthatott. Ezek a nagy megrendelések mára már eltűntek, hiszen manapság csak beküldik az ajándékokat egy gravírozóhoz, és az pár óra alatt kész az egésszel, arról nem is beszélve, hogy amíg egy vésnök csak aranyra, ezüstre, rézre, bronzra, vagy alpakkára tud vésni, addig ezek a modern gépek szinte bármire, a rozsdamentes acéltól az üvegig. Az én szakmám mára már igazi luxusszolgáltatás lett. Kevesen tudják és akarják megfizetni.
– Hasonlóan a sámfakészítőkhöz, eltűnnek a vésnökök is?
– Talán nem. A gépi vésésből hiányzik az egyediség, a vésnök művészete, egyénisége. Minden mintát kézzel rajzolok meg, és kézzel is vésem, így aztán minden munkám egyedi. Édesapám nagyon figyelt arra annakidején, hogy átvegyek tőle bizonyos stílusjegyeket, amelyek csak rá voltak jellemzőek, mert úgy érezte, így viszem tovább igazán a hagyományt. A hagyományra pedig minden korban szükség van. Nagyon más már, mint régebben volt, de vannak még, akik szeretik és értékelik a szépet. Múltkor bejött hozzám valaki, aki ajándékba kapott egy pénztárcát, amire még én véstem a monogramja betűit. Annyira tetszett neki a munkám, hogy amikor ő akart valakinek örömet szerezni egy ajándékkal, megtudakolta, hogy honnan van a pénztárca és eljött hozzám, hátha talál itt valamit az ismerősének. Hát ezek a vevők tartanak még életben engem és minden kézműves mestert.
– Gondolta már, hogy „elég, abbahagyom!”?
– Igazából, azt hiszem, soha. Nagyon szerencsés vagyok, mert annál nagyobb ajándéka az Istennek nincs, hogy az embernek a hobbija lehet a pénzkeresete. Édesapám még 95 évesen is dolgozott, ha szükség volt rá. Hogy meddig csinálom? Ha őszintén akarok válaszolni erre a kérdésre, akkor azt mondom, hogy nem tudom, ameddig bírom, és ameddig örömet jelent.
Ismét nyílik az ajtó. Fiatal pár lép a boltocskába. Gravíroztatnának. Magdi néni udvariasan, de határozottan kikéri magának. Ő vésnök. Talán az egyik utolsó. Búcsúzunk. Mielőtt kilépnénk az üzletből, még egyszer körbepillantok. A falon, jól láthatóan egy idézet: „Dolgozni csak pontosan, szépen…”
