Ma ez még a jelen, de holnap már a múlt, s ahogyan megyünk, kifelé a ránk szabott időből úgy kerül minden egyre hátrébb az emlékeinkben, úgy lesz minden, ami korábban körülvett minket csak egy színes folt, valahol az agy emlékezésért felelős központjaiban.
Miikor gyermek voltam még más volt a világ. Kicsit talán elmaradott, kicsit talán kevésbé komfortos, kicsit talán „nem szabad” világ volt, de élhetőbb. Megszólítható, és megszólító emberekkel, fellocsolt udvarokkal, körfolyosók aládúcolt függőkertjeivel, egér járta pincék labirintusaival, füstös kocsmák szolid részegjeivel, utcára néző mesterek boltjaival, a fodrász fehér, a cipész kék, a vasboltos, a könyvkötő, a kárpitos, az üveges barna köpenyeivel, telt piaci kofák kacajával, a sarki cukrászdában ajándékhabot adó cukrász mosolyával, a kenyérgyár hajnali illatával, a bazaltkockás utcákon időnként még végighajtó kocsis káromkodásával, a kétkerekű kordét maga előtt toló ószeres gajdolásával.
Mikor még gyerek voltam. Mára ez már a múlt. Nyomokban talán még a jelen, de félek, a jövőből végleg kiradírozza ezeket a képeket a megzabolázhatatlan fejlődés. Kiradírozza, pedig szükség van ezekre a képekre. Nagyobb, mint azt egykoron gondoltuk volna. Tán ezért is döntöttünk úgy, megkeressük a múlt még élő képeit, és archiváljuk azokat a jövő számara. Kicsit versenyt futva a pillanattal elindulunk, nyomokat keresve a múló idő nyomában. Tartsanak velünk!
